A rossz, a rossz, a rossz. Na jó, ez öntudatlanul fakadt ki belőlem, persze hogy rendes pasi kell. Aki nem iszik, nem dohányzik, nem drogozik, művelt, iskolázott, jól fizető állása van, a megfelelő időben megkéri a kezem, viszi a gyereket focizni vagy hintázni amíg én otthon sütögetek. Mint egy amerikai film. Akkor mégis kinek kell a megbízhatatlan alak? Aki nem mondja el merre járt, mordul valamit ha a jövőről kérdezel, gyerekről hallani sem akar. De minden lány kivétel nélkül azt hiszi, majd ő átneveli. De mennyivel jobb az, akin nem kell változtatni, akire számíthatok és akit kiszámíthatok. Hogy akkor miért üldözöm azt a férfit, aki hanyagul cigit tesz a szájába, benne van minden jóban, botrányoktól visszhangos élete kalandot ígér? Ja, hát csak azon gondolkoztam hogy őt tényleg érdemes lenne átnevelni. :)
És hogy ez miből jutott eszembe? 17 évesen kopogtatott hozzám a szerelem. Idézőjelesen. Azt lehetett tudni róla, hogy párhuzamosan több nője is volt, de én elhatároztam, hogy megváltoztatom. Haha, kis naiv. Szentül hittem benne, hogy menni fog. Tudtam hogy nagyon fontos neki a külsőség, és azt is tudtam hogy a legtöbb nőt csak dekorációnak ülteti be maga mellé a kocsiba. Annak a lánynak aki vele mutatkozott top-topnak kellett lennie. Azt hittem hogy amit nekem ad, az igazi, hiszen én nyilvánvalóan nem dísznek kellek neki (csúf kis béka voltam/vagyok). Elvarázsolt, hogy neki mindenből a legjobb jár, kocsiból, mobiltelefonból, ruhából, nőből. Úgy éreztem vagyok valaki, csak azért mert mellette vagyok. Nyilván a legjobb pasinak nem lehet defektes nője :) Szeretett és büntetett. Szándékosan pusztította magát, hogy ezzel érzelmileg terrorizáljon engem. Tűrtem. Csendes vezeklésem valahol itt kezdődött...ma sem ért véget.
Ennek ellenére mégis rosszfiúk mellett teszem le a voksom? Igen, rövidtávon. Mert különbség van házasság és szerelem között. Egy rosszfiúval kaland az élet, de egy apajelölthöz más kell. Mindenki kész egy szerepre... Most így gondolom, aztán ki tudja. Nem igazán vannak elveim, hajlamos vagyok mindent rövid idő alatt teljesen máshogy gondolni.Most ha a kedves olvasó összeráncolja a szemöldökét, megnyugtatásként szeretném megjegyezni, hogy igen, sosem voltam normális. De a remény még él...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése