Torok- és szívszorongató napok. Negatív gondolatok, bűntudat, lelkiismeret-furdalás, önmarcangolás. És ráébredés. Hogy nem kapjuk vissza az elszalasztott pillanatokat, lehetőségeket. Mindegy mit csinálsz, te csak egy bábu vagy aki lépegethet, de a játékszabályokat mások írják feletted, közösen. Csak ez van, csak a most, csak a pillanat. A pillanat sem csak rajtad múlik. Mert az önzőség. Ridegség. Engedd, hogy másnak is legyen beleszólása. Mert jó csak így lesz. Rossz is. Mindig búcsúzni kell és mindig jönnek helyettük új emberek. Éld meg! A búcsúzás mindig örökre szól. Mert aki elment, elment.

Ha valakit nem látunk többé, csak az emlékezés marad. Így hát magam elé képzelem. Mindig lezser volt, farmer, póló...hanyagul elegáns. Szőke haj, szálkás test, bomlanak utána a csajok. Szájában mindig cigaretta füstölög, őszinte kacagásától visszhangzik a tér. Benne van minden jóban, pár perc vele mindig kalandot ígér. Örök emlék a Színház téri szökőkútban való fürdőzés.

Vajon emlékezni fogok rá 10-20-30 év múlva is? Én már felnőtt leszek, de ő még mindig kamaszként fog élni az emlékeimben. Nagyon nehéz elképzelni, hogy dolgozik, családja van, kopaszodón, sörhassal, gyerekzsivaj közepette nézi a tévében a meccset. Ez mind olyan idegen tőle. Nem tudott egy helyben megmaradni, lételeme volt a változás, a mozgás, a tevés. És az adrenalin hajszolászás.
Kalandok...féktelenül, csillogó szemekkel kereste őket, sosem követett senkit. Drog, szerencsejátékok, kétséges tisztaságú üzletek...csak a buli. Szabad volt, bohém, talán meggondolatlan...vagy inkább ösztönös, nem kötötték társadalmi elvárások, azt tette amit ő akart. Ki ítélné el ezért? Fiatal volt, megtehette, hogy egy évig csak...él.

Elment. El akart menni. 3 éve...